Békés vármegyében, a szántóföldek övezte hatalmas park közepén található Ybl Miklós egyik remekműve, a szabadkígyósi kastély. Az épületet 1875 és 1879 között emeltette a Wenckheim család, IV. József és felesége, Krisztina. A házaspár hét gyermekével főként a nyarakat töltötte itt, télen budapesti palotájukban, a ma a Szabó Ervin Könyvtárnak helyet adó épületben laktak – a két kastély lenyűgöző pompája jól mutatja a família gazdagságát. Az osztrák polgári család akkor került hazánkba, mikor Wenckheim I. József 1730-ban feleségül vette Harruckern Mária Cecíliát, a török után szinte egész Békés vármegyét birtokló – hadiszállítóként vagyont szerző – Harruckern János György lányát. A Wenckheim név ettől kezdve összefonódott Békés vármegyével, a család tagjai mintagazdaságokat, kastélyokat, templomokat emeltek, német és szlovák telepeseket hívtak az újjáépülő falvakba, városokba. III. Wenckheim Józsefnek csak harmadik házasságából született örököse, Krisztina, akit apja hamarosan bekövetkező halála után a „leggazdagabb árvaként” emlegettek – teljes joggal. A szinte mérhetetlen vagyonnal rendelkező III. Józsefről mintázta Jókai az Egy magyar nábob című regényének címszereplőjét. Az örökösnőt az apa által kinevezett gyám, Göndöcs Benedek gyulai plébános nevelte, aki nemcsak a vagyon miatt pereskedő nagybátyjától óvta a lányt, hanem a legkiválóbb hazafias és tudományos nevelésben is részesítette, erős szociális érzékenységgel – ennek hatását a Krisztina által alapított gyulai árvaház, népkonyha és szegényház mutatta. A sors fintora, hogy Krisztina épp a vele perben álló nagybátyja fiához, vagyis unokatestvéréhez, Wenckheim Frigyeshez ment feleségül. A példás családi életet élő házaspár ekkor döntött egy megfelelően kényelmes és egyben reprezentatív kastély és egy pesti palota építéséről. Utóbbit Meinig Artúrral, az arisztokrácia kedvelt építészével terveztették meg – az ő alkotása az Andrássyak tiszadobi kastélya is –, Kígyóson viszont Ybl Miklóssal dolgoztattak. A négy évig tartó építkezést még további két év belsőépítészeti és berendezési munka követte, a kastélyt végül 1882. július 19-én avatták fel. A festői tömegű, magaslaton álló német neoreneszánsz épület hatalmas méreteinél fogva építése óta szóbeszéd tárgya: az egyik legenda szerint az épületnek 365 ablaka és 52 szobája van. A látogató a kastélyparkon áthaladva először a főépülethez csatlakozó kápolna mellett megy el, majd megérkezik a fedett kocsibehajtó alá. A kétszintes, galériás előcsarnokon át a korabeli Magyarország egyik legnagyobb szabású enteriőrje fogadja: a földszinten télikert, könyvtár, női és férfiszalon, szalon és ebédlő található. A grófnői öltözőszobában süllyesztett fürdőmedence, a grófi szalonban külön pipázó kapott helyet. A történeti korokat idéző termek modern épületet rejtenek, a kastélyban gáz-, majd villanyvilágítás, illetve telefon működött, a legnagyobb torony felső szintjén víztartályt helyeztek el. Külön technikai érdekességet jelent a Parlamenthez hasonló légfűtéses rendszer, ami nyáron légkondicionálóként működött: a fűtőaknákba ekkor jeget helyeztek, a huzat segítségével így hideg levegő áramlott a helyiségekbe. A kastéllyal intenzív kapcsolatban álló, a termek előtti teraszokról feltáruló parkban részben az őshonos tölgyes megtartásával, részben egzotikus növényekkel különleges hangulatot teremtettek, a homlokzat előtt kialakított mértani kert fokozatosan öltött egyre természetközelibb formát. A kastély mellett fakadó forrásokat a közeli mesterséges tóba vezették, ennek szigetére öntöttvas hídon lehetett átjutni. A kert a kastélyhoz hasonlóan modern szellemiséget tükröz, a kertészetből kisvasút szállította a terményeket a konyhába, továbbá lovaspólópálya, teniszpálya, úszómedence, játszóház, sőt repülőtér is szolgálta a család kényelmét. A második világháborúig alig változott az épület, csupán az ahhoz csatlakozó télikertet bontották el az 1930-as években, valószínűleg a szigetelés megoldatlansága, illetve a beázások miatt. A család 1945-ben Ausztriába menekült, ekkor mezőgazdasági és kertészeti iskola költözött a kastélyba. Az épületnek így magyar viszonylatban viszonylag szerencsés sors jutott, az osztálytermeket a csatlakozó kiszolgálószárnyban helyezték el, a főépületben az irodák és a tanári szobák kaptak helyet, a könyvtár megőrizte eredeti funkcióját, viszont az ebédlőbe került a tornaterem, a hozzá kapcsolódó előteret pedig öltözővé alakították. A kastélyparkot sok egyéb helyszíntől eltérően nem építették be, sőt, 1954-ben természetvédelmi területté nyilvánították. Fenntartását és a szükséges újratelepítéseket az iskola végezte el szakszerű módon. Az eredeti hangulatát nagyrészt megőrző együttesben forgatták 1969 nyarán a Szeressétek Ódor Emíliát! című filmet. Az iskola 2011-ben költözött új épületbe, ekkor kezdődött meg a feltáró- és kutatómunka Koppány András vezetésével, valamint a felújítás tervezése a Nemzeti Kastélyprogram és Nemzeti Várprogram keretében. Ezek során derült ki, hogy az épület jó állapota csak viszonylagos volt, a tető elemeit, a külső lépcsőket és teraszokat gyakorlatilag elemeikre kellett szétszedni, majd a szükséges megerősítések után restaurálva visszahelyezni. Az 1945 utáni elfalazásokat, átépítéseket eltávolították, ezzel helyreállt az épület eredeti térszerkezete. Külön kihívást jelentett a homlokzatok színének, illetve anyagának meghatározása. A szocialista időszakban több rétegben műanyag alapú vakolattal fedték le az eredeti, úgynevezett római cementborítást. A rétegek eltávolítása után szinte teljes épségben került elő ez a részletesen kidolgozott struktúra, amit helyenként kellett csak javítani, végül egy homogén fedőréteg határozza meg az épület látványát. A kastély eredeti berendezése elveszett, viszont a 19. század végén Klösz György alaposan végigfotózta a termeket, ez volt a helyreállítás elsődleges forrása. A nagyszalon bútorzatát teljes mértékben visszaidézték antik és másolt bútorokkal, ettől távolodva fokozatosan installációszerűvé válik a berendezés. A munkákat a kert helyreállítása tette teljessé. A rendkívül színvonalas felújítás tervezői, megbízói és résztvevői 2022-ben ICOMOS-díjban részesültek.

Szöveg: Szende András

Fotó: Gulyás Attila,Földházi Árpád