A sümegi püspöki palota a mellette álló ferences templommal és a város látképét megkoronázó várral az egyik legszebb magyar építészeti együttest alkotja. Jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy miért van püspöki palota Sümegen, hiszen ilyen nevű egyházmegye sosem létezett. Veszprém 1552-es török általi elfoglalása után Kövessy András püspök a jól védhető sümegi várba menekült, utódai egészen a török háborúk végéig innen irányították az egyházmegyét. Sümeg így nagy hagyományú egyházi székvárossá vált, míg a hadak útján fekvő Veszprém erős protestáns bástya lett. Ez a 18. században is így maradt, emiatt Padányi Biró Márton, a nagy ellenreformátor püspök nem is kívánt és nem is tudott a székhelyre visszatérni. A nehezen megközelíthető, nyirkos vár viszont nem bizonyult megfelelő rezidenciának, ráadásul Mária Terézia sem engedélyezte az építkezést, emiatt új palota építésébe fogott a hegy alatt, a város központjában. A telken ekkor már állt egy kisebb udvarház, amit belefoglaltak az új palotába. A tervező személye nem ismert, de bizonyos formajegyek és a Padányitól kapott számos egyéb megbízás alapján Tiethart József veszprémi építőmester tevékenysége feltételezhető. A nagy méretű palota a terepviszonyokat követve a várhegy felé földszintes, majd egyemeletessé válik, végül a lejtő alján álló kert felé kétemeletes homlokzattal fordul. A kissé archaikus ízlésű palota hazánk egyik legszebb épülete. Különösen látványos a magas tetőzettel is kiemelt középrész az atlaszok tartotta erkéllyel, a címeres középtengellyel és a különleges, krokodil formájú ereszekkel. A főhomlokzat közepén kronosztikon, vagyis olyan latin nyelvű szöveg töredéke olvasható, aminek egyes – vörössel kiemelt betűi – kiadják az építés római évszámát: MDCCLIII, azaz 1753. Az épület belső terei egy valódi barokk pompakedvelő főúrra jellemzők: az emeleti termeket nemes faburkolatok, stukkódíszes mennyezetek és hatalmas, mázas kályhák díszítették. A püspöki építtetőhöz méltó a kétszintes, látszatarchitektúrát mutató freskóval koronázott kápolna, melynek falait sárgás-vöröses műmárvány borítja. Ide az emeleten kialakított oratóriumból is be lehet tekinteni, mely Padányi könyvtárához csatlakozik. A tudományokért rajongó püspök nemcsak könyvgyűjteményt hozott létre, hanem csillagászati és földmérési eszközöket is gyűjtött. A könyvtár, illetve tudományos tár mennyezetén is ilyen eszközök körében látható, ahogyan letekint a látogatóra. Padányi világlátását a mellette lévő Biblia mutatja, ami a 118. (az új számozás szerint 119.) zsoltár 73. versénél áll nyitva: „adj nekem értelmet, hogy megértsem parancsaid”. A korszakban a püspök egyben világi hatalommal is rendelkező főúr volt, így az épületben a könyvtár és a kápolna mellett a kertre nyíló, kétszintes sala terrena, vagyis hűsölőterem is létesült, aminek kertet imitáló festése átmenetet teremtett a palota és a park között. A sors – vagy inkább a politika – fintora miatt a nagyhatalmú Padányi 1750-ben kegyvesztetté vált. Ekkor adta ki harciasan protestánsellenes írását Enchiridion de fide, azaz A hit védelmének kézikönyve címmel, ami egész Európában nagy visszhangot váltott ki. Mária Terézia fő ellenfele, Nagy Frigyes porosz király szabályos lejáratókampányt indított az uralkodónő, illetve Padányi ellen, mondván, hogy intoleránsak, és üldözik a más felekezetűeket. A királynő kénytelen volt mellőzni bizalmasát, betiltotta az Enchiridiont, ráadásul a püspököt az a szégyen érte, hogy veszprémi főispánként neki kellett begyűjtetnie és megsemmisíttetnie a vármegyében fellelhető példányokat. Padányi szerencsecsillagának leáldozásával a palota virágkora is véget ért. A sértett püspök 1762-es halála után utódai visszatértek az ősi székvárosba, és az épület tulajdonképpen a mostani felújításig kereste a funkcióját. Az egyházfők néhanapján tették tiszteletüket csupán a palotában, Eötvös Károly 1875-ös utazásakor már szomorúan írja: „Mintha barlangban volnál: úgy érzed magad a gazdátlan palotában.” A Padányi-féle könyvtár berendezését 1913-ban Hornig Károly püspök az Iparművészeti Múzeumnak ajándékozta, mert az elhagyatott, dohos épületben nem látta biztosítottnak épségét, ahol többek között püspöki erdészeti hivatal és egyházi leányiskola működött. A palotát végül 1947-ben államosították, ekkortól általános iskola, diákotthon, szakközépiskola kapott helyet a falak között. A freskókat lemeszelték, a nagy termeket falakkal osztották fel, a maradék bútorzatot széthordták. A tanintézmény és a kollégium 1989-ben költözött ki az épületből, a kilencvenes években elkezdett helyreállítás az ezredforduló után elakadt. A palota végül 2018-ban bekerült a Nemzeti Kastélyprogramba, a 2021-ig elkészülő felújítások az épület kétharmadát érintették. Mint oly sok műemléknél, itt is a műszaki-statikai problémák orvoslása volt a legfontosabb, főleg mivel az épület a várhegy alján áll. A felújítás során mind építészeti értelemben, mind a kiállítást tekintve Padányi Biró Márton személyét és korát idézték fel. Ugyanakkor bizonyos helyeken, szó szerint ablakokba tekintve, felbukkan a régebbi múlt: a feltárások során került elő például egy korábbi falképtöredék, amin egy integető udvari bolond látható – minden bizonnyal a hajdanán itt működő fogadó cégére. A stukkók és falfestések gondos restaurálás során nyerték vissza eredeti színüket, a szakemberek mindegyik teremben meghagytak egy-egy tanúfelületet, ami jól szemlélteti az elvégzett hatalmas munkát. A festőrestaurátorok mellett a kályhákkal foglalkozó szakembereknek jutott nagy szerep, a palotában megcsodálható fűtőberendezések mindegyikét apró darabokból állították össze. Miután a palota hanyatlása már a 19. században megkezdődött, sok szoba díszítése szinte teljesen eltűnt. Ezért a kurátorok különleges módszerekkel idézik vissza az egykori pompát, az úgynevezett tájképes szobában, ahol a Balaton vidékének várai voltak láthatók, vetített „freskók” díszítik a falat – a rekonstrukció újfajta módszereként. Ahogyan az a nagy műemlékek esetében lenni szokott, Sümegen sem ért véget egy ütemben a helyreállítás. De ami eddig elkészült, óriási jelentőségű, hazánk egyik legértékesebb műemlékének történetében nyílt új fejezet.

Szöveg: Szende András

Fotó: Gulyás Attila