Ha budai Várnegyed épületei beszélni tudnának, a ma a Miniszterelnökségnek otthont adó egykori karmelita kolostor mesélné talán a legváltozatosabb történetet. A helyszínen a középkorban a ferencesek Szent János-temploma és kolostora állt, amit IV. Béla alapított. 1301-ben itt temették el az utolsó Árpád-házi királyt, III. Andrást. A török korban a megmaradt falrészek felhasználásával mecset létesült, amely Buda 1686-os ostromában dőlt romba. A telket a visszafoglalás után a jezsuiták, majd 1693-tól a karmeliták kapták meg; templomuk alapkövét 1725-ben tették le, a késő barokk, copf stílusú együttest 1736-ra fejezték be. A térszerkezet két fő részből áll: a belső udvar köré szervezett, kétemeletes rendházból és a hozzá kapcsolódó, egyhajós templomszárnyból, amely eredetileg tornyos homlokzattal zárta le a telek déli oldalát. II. József 1784-ben feloszlatta a rendet, az épületegyüttes állami-közösségi funkciókat kapott, tehát névadói még fél évszázadot sem tölthettek el falai között. A templomot 1787-től színházzá alakították; az áttervezést Kempelen Farkas készítette. A sakkgépével világhírűvé vált polihisztor ugyanis nemcsak feltaláló volt, hanem a kor mérnök-építésze is: vízellátási és vízemelő munkáit dicséri Schönbrunn vízrendszere, illetve a pozsonyi és a budai vár vízműmegoldásai is. Tervei és a szintén általa irányított kivitelezés nyomán megszületett a Várszínház, Budán az első állandó kőszínház, ahol 1790 októberében volt az első magyar nyelvű előadás. A 19. század klasszicista beavatkozásai alakították a homlokzatot, de a 20. század újra hányatott sorsot hozott: szerkezeti gondok miatt a játszóhely 1924-ben bezárt, a háborúban az együttes súlyosan sérült, majd a helyreállítás évtizedekig húzódott. 1978-ban nyitották meg újra – váltakozó társulatokkal és funkciókkal –, később a Nemzeti Táncszínház működött benne. A 2016–2019 közötti, Zoboki Gábor tervei alapján a ZDA-Zoboki Építésziroda munkájával született rekonstrukció a műemléki fegyelem és a korszerű működés egyensúlyát kereste: visszanyitották a befalazott nyílásokat, kibontották a későbbi födémeket a templomszárnyban, rejtetten integrálták a technológiát, és a kolostori alaprajz rendjében szervezték újra a hivatali és protokolláris tereket. A belsők tudatosan visszafogottak, a hófehér falak, a sötét fapadlók és a mértékletes elegancia azonban itt többet jelent puszta építészeti stílusnál. A puritánság finoman emlékeztet arra, hogy a „miniszter” szó eredeti jelentése alapján szolgálat. Ugyanakkor a reprezentatív terek és az új, Duna felé nyíló erkély – mint egy vezérhajó orra – egyedülálló panorámát kínál a vendégeknek: a történelmi helyszín méltó keretben mutatja meg Magyarország és a magyar kultúra szépségét és jelentőségét. 2019. január 1-jétől a Miniszterelnökség költözött a felújított épületegyüttesbe. Az udvar csendje és a kőfalak fegyelme ma is őrzi a szerzetesi eredetet, miközben az épületegyütteshez kiegészítésként illesztett új irodatömeg és a gondosan rendezett környezet a 21. századi állam működéséhez ad praktikus hátteret.

Szöveg: Huber Szebasztián

Fotó: Földházi Árpád