A budavári Nagyboldogasszony-templom, közismert nevén a Mátyás-templom Budapest egyik legösszetettebb történetű épülete. Bár ma elsősorban a historizmus kiemelkedő alkotásaként él a köztudatban, alapjai a középkor mélyéig nyúlnak vissza. A tatárjárást követően IV. Béla telepítette a Várhegyre a polgárságot, számukra építtette fel a Nagyboldogasszonynak szentelt plébániatemplomot. Az első, már 1269-ben említett épület háromhajós, álkereszthajós bazilika volt, kora gótikus és késő román formákkal, amelyekhez hamarosan a klasszikus gótika naturalisztikus részletei társultak. Már ebben a korai időszakban is jól érzékelhető volt az a városi, polgári igény, amely a templomot nem kolostori, hanem reprezentatív közösségi térként határozta meg. A 14-15. század folyamán a templom többször átalakult. A déli torony 1389-es összeomlása után jelentős építkezések kezdődtek, amelyek során csarnoktemplommá alakították, megemelték a mellékhajókat, és sokszögzáródású szentélyeket hoztak létre. A délnyugati kapu timpanonjában lévő Mária halálát ábrázoló dombormű a korszak magas színvonalú szobrászati alkotása. Mátyás király idején késő gótikus stílusban épült tovább a déli torony felső része, amelynek emlékét ma is egy 1470-es évszámot viselő címer őrzi – a templom ekkor szorosan kapcsolódott a királyi udvar reprezentációjához is. A török korban Buda legfőbb mecseteként működött, majd a város visszafoglalása után a jezsuiták kapták meg, akik barokk berendezéssel és épületekkel vették körül, jelentősen átalakítva az eredeti térhatást. A 19. század közepére az épület statikailag és esztétikailag is súlyosan leromlott. Jelentőségét ugyanakkor növelte, hogy 1867-ben itt koronázták magyar királlyá Ferenc Józsefet, így a templom koronázó főegyházként is kiemelt szerepet kapott. A helyreállításról 1873-ban született döntés, a munkák irányításával Schulek Frigyest bízták meg. Schulek a korszak purista szemléletét követve a templom gótikus korszakát tekintette kiindulópontnak, ugyanakkor módszereivel messze túlmutatott saját korán. A restaurálást alapos feltárás előzte meg az eredeti szerkezetek és részletek dokumentálásával, ami a korban még egyáltalán nem volt magától értetődő.

A munkák során a barokk berendezést eltávolították, a boltozatok és falak jelentős részét újjáépítették, sok esetben a 13. századi állapotot tekintve irányadónak. A mellékszentélyeket és kápolnákat egységes neogótikus formában alakították ki, az új faragványok gondos felmérések és gipszmásolatok alapján készültek. Az eredeti, ám eltávolított kőelemek egy részét múzeumi gyűjteményekben őrizték meg, ami szintén igen előrelátó döntés volt. A déli torony felső szakaszát teljes egészében újjáépítették, díszes burkolattal és meredek, áttört kősisakkal, amely a templom egyik legismertebb elemévé vált. Schulek ugyan eredetileg kéttornyos megoldásban gondolkodott, végül az egytornyos változat mellett maradt, mégis olyan ideális középkori formát adott az épületnek, amilyenben korábban soha nem létezett. Schulek historizáló munkája nem egyszerű stílusutánzás volt. Törekedett arra, hogy a különböző középkori periódusok eltérő jellegét legalább részben érzékeltesse, és ahol lehet, az eredeti anyagot megőrizze. Szemlélete közelebb állt a 20. század korszerű műemlékvédelmi elveihez, mint számos kortársáé. A belső tér egységes, mégis gazdag képet mutat. A színes üvegablakok tervein Székely Bertalan és Lotz Károly dolgozott, a kivitelezés Kratzmann Ede műhelyében történt. A falképeken szakrális és világi témák fonódnak össze, Lotz és Székely allegorikus jelenetei a 19. század végi összművészeti gondolkodást tükrözik. A templom 1893-ra vált ismét alkalmassá szentmisék tartására, hivatalosan azonban csak 1896-ban adták át. A környezet rendezése, valamint a Schulek által tervezett Halászbástya és a hozzá kapcsolódó építészeti elemek a 20. század elejére készültek el, tovább erősítve a templom városképi szerepét. A 21. század elején újabb átfogó helyreállítás vált szükségessé, amely 2004 és 2013 között zajlott állami forrásból. A munkálatok egyik legfontosabb kiindulópontja a déli torony statikai állapota volt. A toronysisak és a kőburkolatok az idők során jelentős károsodást szenvedtek, részben az időjárás, részben a hatalmas harang mozgása miatt. A felújítás során a torony szerkezetét megerősítették, a kőelemeket restaurálták, vagy szükség esetén kicserélték, miközben nagy hangsúlyt fektettek Schulek Frigyes historizáló formavilágának pontos megőrzésére. A nagyharang esetében korszerű, ingaelvű felfüggesztést alakítottak ki, amely lényegesen csökkenti a toronyra ható dinamikus terhelést, ezáltal hosszú távon is védi az épület szerkezetét. A tető színes Zsolnay cserepei szintén megújultak, visszaadva a templom egyik leglátványosabb külső elemének eredeti ragyogását. A belső térben restaurálták a falfestéseket, berendezéseket és liturgikus elemeket, valamint új főoltár készült, amely kortárs eszközökkel, mégis visszafogottan illeszkedik a historizáló térbe. Az oltár anyaghasználata és formálása tudatosan kerüli az utánzást, mégis tiszteletben tartja Schulek koncepcióját és a templom szakrális rendjét. A felújítás egészét az a szemlélet határozta meg, hogy a templom ne önmaga emlékművévé váljon, hanem élő egyházi térként őrizze meg történeti és művészeti értékeit. A Mátyás-templom ma is rétegzett épület, falai között egyszerre van jelen a középkori városi plébániatemplom, a török kori mecset emléke, a barokk korszak lenyomata és Schulek Frigyes tudatosan felépített historizáló víziója. Ez a sokrétegűség teszi az épületet igazán izgalmassá, mert nem egyetlen korszakot mutat meg, hanem évszázadok egymásra rakódó gondolkodását és építészeti válaszait.

Szöveg: Paár Eszter Szilvia

Fotó: Kasier Ákos,Földházi Árpád