Az Országház Budapest legismertebb épülete és a magyar államiság egyik legerősebb szimbóluma, megszületésének gondolata a kiegyezés után mégis sokáig váratott magára. Bár az országgyűlés ideiglenes helyszíneken működött, az önálló parlamentépület ügye csak 1880-ban került napirendre. A döntés súlyát jól mutatja, hogy kimondták, „a megvalósítást pénzügyi tekintetek nem korlátozhatják”. Tisza Kálmán miniszterelnök a pályázat előkészítésekor tájékozódásképpen beszerezte a bécsi és a londoni parlament terveit. A cél az volt, hogy a korszak legkorszerűbb megoldásait tanulmányozzák, ugyanakkor azt is világossá tették, hogy a magyar Országház semmiképp sem hasonlíthat versenytársára, a bécsi Parlamentre, ezért az ajánlott stílusok közül egyedül a klasszikus görög maradt ki. Az 1882-ben kiírt tervpályázatra mindössze 19 pályamű érkezett. Ez meglepően alacsony szám volt egy ilyen rangú megbízás esetén. Ennek oka az volt, hogy a pályázat közvetlenül a berlini Reichstag versenye után zajlott, így a nagy építészirodáknak nem maradt kapacitásuk egy újabb hasonló volumenű terv kidolgozására. Ráadásul a magyar pályázat nem kapott valódi nemzetközi publicitást sem, így külföldön alig szereztek róla tudomást. Érdekesség, hogy Steindl Imre maga is indult a Reichstag pályázatán, ahol egy kupolás tervet adott be, és ennek tapasztalatait később az Országház kialakításánál is hasznosította. A zsűri több tervet díjazott, de a végső választás Steindl neogótikus elképzelésére esett – főként Andrássy Gyula támogatásának köszönhetően, aki a londoni Parlamenthez hasonló stílusban képzelte el a magyar törvényhozás otthonát. Az elképesztő léptékű építkezés 1885-ben indult. Tizenhét éven át átlagosan ezer ember dolgozott rajta, 176 000 m3 földet mozgattak meg, 40 millió téglát, félmillió díszkövet és 40 kilogramm aranyat használtak fel hozzá. Steindl eredetileg téglahomlokzattal tervezte az épületet, amelyet színes kerámiadíszek oldottak volna, barátságosabb, festőibb hatást keltve. A funkció súlya és reprezentatív jellege miatt azonban végül a tekintélyesebb kőburkolat mellett döntöttek. A téglás megoldás mégsem tűnt el teljesen, az udvari homlokzatokon Steindl megvalósíthatta elképzelését, ott kerámiadíszekkel kiegészített téglafelületek jelennek meg. Az épület 1896-ra kívülről elkészült, belül azonban még csak a díszlépcső és a kupolaterem állt. Az ezredéves ünnepségek idején így is itt tartották az országgyűlés ünnepi díszülését, amelyen törvénybe iktatták az államalapítás millenniumi évfordulóját. Teljes egészében 1902. október 8-án vették használatba az épületet, ám ezt Steindl már nem érhette meg, néhány héttel korábban elhunyt. De ekkor még mindig nem volt teljesen kész, a belső munkák 1904-ig folytatódtak. A 265 méter hosszú, 96 méter magas Országház tömege szimmetrikusan szerveződik. A két ülésterem egymás tükörképe, hiszen a korszakban még kétkamarás országgyűlés működött. Az egyik terem az alsóház, a másik a felsőház számára készült. Közöttük emelkedik a kupola, amely a királyságot és a Szent Koronát jelképezi. A gótikus tornyok, fiatornyok és kőfaragványok festői együttese lenyűgöző egységet alkot. A belső terek vasvázas technikája tette lehetővé azokat a térformákat, amelyek a középkori gótikában technikai okokból nem létezhettek. Ilyen a csillagboltozatos kupolaterem vagy a rendkívüli fesztávú, többkarú díszlépcsőház. Utóbbi térszerkezete kifejezetten barokkos hatású, ami jól mutatja a historizmus alkotói szabadságát és a stílusok tudatos keverését. Az épületet kívül-belül összesen 242 szobor díszíti, ám ezek nem önálló művészi bravúrok. Steindl tudatosan a korszak középmezőnyéből választott szobrászokat, mert az épület egészének alárendelt, ikonográfiai programba illeszkedő alakokat akart, amelyek nem terelik el a figyelmet magáról a nagy műről, az Országházról. A Dunára néző homlokzaton magyar királyok, fejedelmek és hadvezérek sorakoznak, míg a kupolacsarnokban tizenhat történelmi uralkodó szobra áll baldachin alatt. A homlokzatokon különös figurák is megjelennek, az úgynevezett „majomkutyák”, amelyekből összesen 107 darab látható az épületen, nagy részük zászlótartóként és fáklyatartóként funkcionál. Arcukat macska- és majomfélék vonásaiból formálták meg Marhenke Vilmos szobrászműhelyében, az épület gótizáló hangulatát erősítendő. A belső tér díszítése különösen gazdag. Steindl apja, Steindl Károly ékszerész és aranyműves volt, a műhelyében töltött évek hatására az építész különösen vonzódott a polikrómia és az aranyozás világához. Ez az ízlés az Országház egész enteriőrjét áthatja, színes üvegablakokkal, festett boltozatokkal, aranyozott részletekkel és Zsolnay kerámiákkal. A díszlépcsőház mennyezetét Lotz Károly allegorikus festményei díszítik, amelyek a Törvényhozás és Magyarország apoteózisát jelenítik meg. A társalgókban Vajda Zsigmond mennyezetképei idézik fel a magyar mondakört és királylegendákat, míg a Vadászteremben Körösfői-Kriesch Aladár szecessziós falképei láthatók. Steindl nem tűrt meg önálló, túl hangsúlyos műalkotást az épületben. Ebből származott konfliktusa Munkácsy Mihállyal is, akinek Honfoglalás című festményét a közvélemény nyomására rendelték meg a képviselőházi ülésterem számára. Steindl szerint a monumentális kép megbontotta volna a terem harmóniáját, ezért nyíltan fellépett az elhelyezése ellen, és végül sikerrel is járt. A festmény csak 1929-ben került be az Országházba, addig a Szépművészeti Múzeumban őrizték. Munkácsy ezt már nem érhette meg, 1900-ban elhunyt. Az épület külső megjelenése a 20. században részben a II. világháború, részben anyaghibák miatt komoly állagromláson ment keresztül, ezért a homlokzat átfogó felújítása 2009-re halaszthatatlanná vált. A renoválás végül a Steindl Imre Program keretében valósult meg, és 2013-ban fejeződött be. A munkák során megújultak a kőfelületek, a szobrok és a részletképzések, több szakaszon teljes kőcsere történt, visszaadva az Országháznak azt a fényt és méltóságot, amelyet Steindl eredetileg megálmodott. Az elmúlt években a Parlament körül a nemzet főtere is újjászületett, méltó környezetet teremtve az épületnek. Az Országház így egy tudatosan felépített nemzeti emlékmű lett, amely politikáról, mérnöki újításról, művészi programról és személyes konfliktusokról is mesél. Története jól mutatja, miként vált egy épület az európai művészet egyik csúcsteljesítményévé, az ezeréves magyar államiság építészeti megtestesítőjévé és az ország házává.

Szöveg: Paár Eszter Szilvia

Fotó: Földházi Árpád