A Lánchíd nem csupán átkelő vagy mérnöki műtárgy, a magyar történelem egyik virágkorának jelképe. Átadása előtt állandó híd a Dunán csak a németországi szakaszon, Regensburgban volt, az is még a középkorban épült. A Lánchíd építésének szervezését Széchenyi István kezdte meg, amit személyes tapasztalata inspirált: 1820 telén édesapja temetésére utazott volna Bécsbe, de a jégzajlás miatt nem jártak a kompok, így vesztegelni kényszerült. A tervezéskor problémát jelentett, hogy korábban a folyókat hagyományos, kőből készült, boltozott szerkezetekkel hidalták át, de ezek olyan széles folyók esetében, mint a Duna, nem voltak megfelelőek. Az ekkor kibontakozó ipari forradalom technológiai újításainak felhasználásával kifejlesztették a lánchidak típusát, főleg a Brit Birodalomban. Ott kereste meg Széchenyi is az új híd tervezőjét: a skót William Tierney Clarkot, aki 1833-ig már három nagy hidat is tervezett Angliában. Ezek közül mára csak a Londonhoz közeli Marlow nevű kisváros hídja maradt meg, ami mind összképét, mind részleteit tekintve szinte hasonmása a Lánchídnak. Hosszas viták után itt valósult meg hazánkban először a közteherviselés, ugyanis a hídvámot minden áthaladóra kivetették. A híd tervét 1838-ban fogadták el, az építkezés 1840-ben indult meg. Csupán a cölöpök leverése két évet vett igénybe, a Barabás Miklós festményén is megörökített alapkőletételt 1842. augusztus 24-én tartották. Az építkezést a Skóciából érkező, később lelkes magyar hazafivá váló Adam Clark irányította, aki a tervezőnek csupán névrokona. A hídfőn álló oroszlánszobrokat – melyeknek a városi legendától eltérően van nyelvük – Marschalkó János lőcsei művész készítette. Az építkezésen egyszerre öt-hatszáz ember dolgozott, többségük Nagy-Britanniából érkezett. Az 1848-ra gyakorlatilag teljesen elkészülő híd azonnal fontos történelmi szerephez jutott: első szállítmánya a Debrecenbe menekülő kormány iratai mellett maga a Szent Korona volt. Budavár 1849-es ostromakor a pesti Duna-sort lebombázó Hentzi ezredes a Lánchidat is fel akarta robbantani. Ezt Clark Ádám akadályozta meg azzal, hogy elárasztotta a lánckamrákat, ahova a robbanószert szánták. A hidat csak a szabadságharc leverése után, 1849. november 20-án adták át. Az ünnepélyesnek szánt esemény a visszaemlékezések szerint leginkább temetéshez hasonlított, hiszen Széchenyi ekkor már Döblingben volt – a hídon nem is kelt át sosem –, miközben tombolt az önkényuralom. Ennek ellenére a híd hamarosan az egyesülő főváros, sőt az egész ország jelképévé vált, emellett hatalmas forgalmat bonyolított. Első komolyabb felújítása 1914 februárjában indult el, ekkor a teljes láncszerkezetet és az útpályát is kicserélték. 1945. január 18-án a visszavonuló német csapatok megtették azt, amit Hentzi nem tudott: felrobbantották. A teljes szerkezet a folyóba zuhant. Az újjáépített hidat az avatás századik évfordulóján, 1949. november 20-án vehették ismét birtokba a budapestiek. A pilonkapuk feletti címereket ekkor lecserélték, a történelmi címer csak 1996-ban került vissza. A 2023-ban befejezett helyreállítás során a nevezetes oroszlánszobrokat, a híd összes kőelemét restaurálták, új útpálya készült, a kandeláberek visszanyerték eredeti formájukat, és megújult a díszvilágítási rendszer is. A sodró Duna fölött szilárdan állva a Lánchíd nemcsak a város két partját köti össze, hanem kapcsolatot teremt a reformkor eszméi és a mai ember között is.

Szöveg: Szende András

Fotó: Bujnovszky Tamás,Gulyás Attila