A magyar egyház feje, anyja és tanítómestere – hirdeti a latin nyelvű felirat hazánk legfontosabb katolikus templomának homlokzatán. A bevésett szavak nem véletlenek, Szent István óta az esztergomi Várhegy a magyar katolikus egyház központja. Az itt felépült székesegyházat jól jellemzi, hogy a középkori magyar köznyelv saját kifejezéssel illette: Széptemplom. A román stílusú székesegyház, ami leginkább a pannonhalmi bazilikához hasonlított, a török háborúk végére romosan hevert. Ráadásul a Várhegyet a katonaság vette birtokba, az érsekek továbbra sem térhettek haza pozsonyi, illetve nagyszombati rezidenciájukból. A hercegprímások már a 18. században nagyszabású terveket készítettek egy „magyar Sion” felépítésére, de csak a területrendezési munkák indultak el. Épp ezek során dőlt össze 1764-ben a templom egyik tornya, összetörve a régi bazilika bejáratát, a Porta Speciosát, vagyis a „gyönyörűséges kaput”. A tényleges építkezés csak Rudnay Sándor érseksége idején, 1820-ban indult meg, ekkor bontották el az egykori Széptemplom utolsó maradványait, majd két évvel később le is tették a bazilika alapkövét. A tervek készítésével az érsek Kühnel Pált bízta meg, aki nagyszabású, méreteivel a Vatikánnal vetekedő együttest álmodott a Várhegyre. A tervek szerint a bazilikához kétoldalt palotaszárnyak csatlakoztak, a felvezető monumentális rámpát pedig kanonoki házak szegélyezték, amelyek félköríves terekben zárultak. Az együttes súlypontjában diadalív és obeliszkek fogadták volna a látogatót. A terveket 1821-ben még látványos maketten ábrázolták, így ma is képet kaphatunk a csak részleteiben megvalósult terv léptékéről. Kühnel Pál az építkezés elindulása után két évvel meghalt, helyére addigi segédje és unokaöccse, Packh János került. Már ő intézkedett arról, hogy a magyar reneszánsz építészet kiemelkedő alkotását, a Bakócz-kápolnát ezerhatszáz darabra szétbontva beépítsék az épülő templomba. A munkák ekkor jelentősen felgyorsultak, 1831-ben felszentelték az egyiptomi és ókeresztény katakombákra emlékeztető altemplomot, melyről Kazinczy így írt: „Egyiptusi lélek szállja meg a nézőt, midőn itt a temérdek izmú oszlopokat látja…” Rudnay ebben az évben bekövetkező halálakor már a kupolát tartó pillérek és boltozatok is álltak, viszont ezután az érseki szék hat évig üres maradt, erre az időre pedig a munkák is leálltak. A teljes együttes kiépítése így elmaradt, sosem épültek fel a két oldalt csatlakozó palotaszárnyak – ezzel megmenekült az akkor még nagyrészt rejtőzködő Árpád-kori királyi palota –, az íves térfal és a diadalív, elkészült viszont a terepviszonyokat teljesen megváltoztató hatalmas rámpa, alatta a Sötétkapuval, valamint a kanonoki házak nagy része. Az így létrejövő együttes, ha csonkán is, de valamelyest szemlélteti a nagyszabású elképzeléseket. Az 1838-ban kinevezett új hercegprímás, Kopácsy Sándor ki is jelölte a munkák folytatásának időpontját: 1840 tavasza – azonban röviddel azelőtt Packh János otthonában rablógyilkosság áldozata lett. Kopácsy így a többek között az egri bazilika tervezésével korábban már tekintélyt szerző Hild Józsefet bízta meg az építkezés irányításával. A neves klasszicista mester az alapkoncepciót meghagyva sok részletet megváltoztatott, lényegében saját képére formálta a templomot. A kupola méretének megnövelésével úttörő megoldást alkalmazott, hogy a már elkészült teherhordó falakat ne kelljen átépíteni. A kupola héjazatát öntöttvas szerkezetre rögzítették, amit először Bécsben állítottak össze kísérletképpen, majd elemenként úsztatták le a Dunán Esztergomig. A szabadságharc következtében is elhúzódó építkezés miatt csak 1856. augusztus 31-én szentelték fel a bazilikát. A ceremónián Ferenc József is részt vett, Liszt Ferenc az erre az alkalomra írt Esztergomi mise előadását személyesen vezényelte. A főtemplom azonban még mindig nem készült el teljesen, épp a belsőépítészeti feladatokkal nem végeztek. A több évtizedes munkák során a korstílus is megváltozott, a klasszicizmust felváltotta a hazánkban főként neoreneszánsz jellegű historizmus. A belső kialakítás is ezt a stílust követi, az idős Hild helyett immár Lippert Jánost bízta meg a munkákkal az építkezés kezdete óta harmadik érsek: Scitovszky János. A bazilika, Magyarország legnagyobb temploma csak 1869-re nyerte el végső, ma is ismert formáját. A középkori Várhegyen álló templom nemcsak a város, hanem a környező táj képét is meghatározza, a Börzsönytől Komáromig látható, így vizuálisan is jelzi a magyar egyház központját. A homlokzatot korinthoszi oszlopos portikusz tagolja, fölötte áll a kupola a kereszttel. Az altemplom aljától a kereszt csúcsáig kereken száz méter magas a templom, ami az ország második legmagasabb épületévé teszi. A két harangtorony íves kocsiáthajtóval kapcsolódik az épület fő tömbjéhez. A belső térben a klasszicizmus hűvösségét már oldják a historizáló-neoreneszánsz részletek, mozaikképek. A legmonumentálisabb természetesen az úgynevezett négyezeti tér, ami a kupola alatt található. A kupolát tartó ívháromszögekben, vagyis csegelyekben a négy nyugati egyházatya: Jeromos, Ágoston, Gergely, Ambrus mozaikképe látható. A négyezeti térből nyílnak a rövid oldalhajók, illetve maga a szentély, amit a főoltár zár le. Az oltáron a világ legnagyobb vászonképe függ, melynek elkészítésével Michelangelo Grigoletti velencei művészt bízta meg Scitovszky érsek. Mária mennybemenetelének ábrázolása Tiziano festménye alapján készült. A bazilika 2018-ban induló helyreállítása során egy nem csupán rendkívül értékes, hanem összetett műemléket vettek gondjaikba a szakemberek. A kupola vasszerkezetének megerősítése, felújítása speciális, függesztett állványrendszert igényelt, hiszen a liturgikus életet nem lehetett három évig szüneteltetni. A harangokat az országban használt legnagyobb daruk segítségével emelték le a helyreállításhoz, az oltárképet speciális eljárással restaurálták, a sokszor átalakított orgonát teljesen újjá kellett építeni. A kupola keresztjének leemelésekor időkapszulát találtak, benne Scitovszky érsek és Hild József írásaival. A kapszulát természetesen visszahelyezték, kiegészítve a jelenkor dokumentumaival, üzenetként a jövő századok felújítóinak.

Szöveg: Szende András

Fotó: Gulyás Attila