A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum, közismert nevén a Skanzen erdélyi tájegysége 2022-ben nyitotta meg kapuit. Az új együttes több szempontból is szakít a múzeum eddigi gyakorlatával: a megszokott parasztporták mellett egy teljes városi főtér is felépült, így nemcsak a falusi, hanem az Erdélyre jellemző kisvárosi életmód is megjelenik. Másrészt a tájegységet legnagyobb részben másolatok alkotják. Ennek oka nagyrészt a szemléletmód örvendetes megváltozása: mikor 1974-ben a Felső-Tiszavidék épületcsoportjával megnyílt a múzeum, az épített értékek társadalmi megbecsültsége mélyponton volt, a közösségek sokszor a templomukat is a múzeumnak adták, hogy helyére modern épület kerüljön. A hozzáállás megváltozását mutatja, hogy a Skanzen jelképévé vált harangláb adományozását a nemesborzovai reformátusok azóta megbánták, 2001-ben elkészült az építmény pontos másolata az eredeti helyén. A szocialista időszakban alapított múzeum kezdetben „természetesen” csak a trianoni Magyarország emlékeit mutatta be, az erdélyi anyagot csupán 1998-ban kezdték el gyűjteni. Az első szerzemény egy 1829-ben épült archaikus szerkezetű csíkszentmiklósi boronaház volt, ami majd’ negyedszázadon át, elemeire szétbontva várta a raktárban az újjáépítést. Az erdélyi tájegység elkülönül a Skanzen többi részétől, a főút alatt áthaladva egy szocialista időszakot idéző határátkelőn át közelíthető meg. Onnan a fogdóépületen át a kisvárosi főtérre jutunk, ahol többek között Marosvásárhelyről, Székelyudvarhelyről és Székelykeresztúrról származó épületek állnak. Az együttes a külvilág felé takaratlan tűzfalakkal fordul, ezzel is jelezve, hogy nem valódi városról van szó, illetve utalva arra, hogy a tér csak a városszövet egy kis darabja. Az épületek a székely, illetve a legtöbb magyar városra jellemzően historizáló és szecessziós stílusúak, a sepsiszentgyörgyi Keresztes-házat Kós Károly tervezte. Az épületek földszintjén hajdani tulajdonosaik üzleteit, kávéházát, illetve ügyvédi irodáját rekonstruálták, a patikaházban viszont egy budapesti gyógyszertár egykori berendezése látható. A hetedik kerületi Szent István patika helyén ma vegyesbolt működik, a neogótikus jellegű bútorzatot a múzeum megvásárolta, hogy új helyére kerüljön – „Székelykeresztúrra”. Az emeleteken elhelyezett enteriőrrekonstrukciók összességükben nem eredetiek, viszont a bútorok, a berendezési és használati tárgyak a korszakból, illetve az adott városból származnak – így hiteles képet adnak a valamikori tulajdonosokról, a szász, zsidó és székely polgárokról. A főtérről nyíló utca átvezet az együttes másik részébe, ami a korábban elkészült tájegységek hagyományos falusi jellegű elrendezését követi. A házak fölé a nyárádgálfalvi unitárius templom hiteles másolata magasodik, a padló egyenetlenségeitől kezdve a háborús emléktáblákon át a szőttesek feliratáig minden apró részlet megegyezik az eredeti épülettel. A hitelesség nem csak a látszó felületekre terjed ki, az épületek takart szerkezeteikben is pontos képei az eredetieknek. A templom mellett – ahogy minden faluban – az iskola és a kocsma található. A „falu” portái Erdély egykori gazdag etnikai képét tükrözik: a szász nagygazda hatalmas portája mellett székely kisnemesi kúria, vagy egy homoródalmási parasztház is megjelenik. Az épületek nem csak önmagukat mutatják be, a szakemberek tudatosan egy-egy társadalmi jelenséget, életmódváltást is szemléltetnek a kiállított házzal: az 1870-es években épült balavásári épület idős lakói a kétezres évek elején hunytak el, szobájuk így jól mutatja a hagyományok és napjaink életmódjának keveredését, a hétfalusi csángó házban a közeli Brassó falusi életmódra történő hatását láthatjuk, ami többek között a díszes tapétában jelenik meg. Az egyes épületekben a szászok kivándorlását, az 1919-es impériumváltás keserű napjainak eseményeit, vagy a szocialista korszak faluromboló terveit ismerhetjük meg. Az együttes még nem teljes, többek között Torockó, Kalotaszeg és a Gyimes-vidék építészetének-életmódjának bemutatásával egészül ki a tájegység a jövőben.

Szöveg: Szende András

Fotó: Földházi Árpád,MTI